Emeric Dembróschi Románia egyik legnagyobb futballistája volt. „Dembo”, ahogy becézték, az 1970-es mexikói világbajnokságon a román válogatott legjobb játékosának bizonyult. A csatár Pelé Brazíliája ellen szerezte a román válogatott gólját. Az első osztályban mindössze két klubban játszott: a Dinamo Bacău / SC Bacău és a Politehnica Timișoara csapatában.
Emeric Dembróschinak szobrot állítottak szülőfalujában, Câmpulung la Tisa-ban (Hosszúmező). Októberben tölti be 69. életévét.
– Nagyon kevesen írták le eddig helyesen a nevét. Még Ilie Dobre is hibázott az „A guadalajarai hős” című önéletrajzi könyvében. Akkor hát, bármilyen furcsán hangzik is: mi az ön valódi neve?
Emeric Dembróschi:
– Mindenki úgy írja a nevemet, ahogy gondolja. Ahogy hallja. A probléma már mindannyiunk születésénél kezdődött, mert heten voltunk testvérek, és rengeteg rokonunk volt. Mindenki másképp írja a nevét. Ezért a személyi igazolványokban sem ugyanúgy szerepelünk. Tudja, hogyan ment ez régen? Amikor apám elment a tanácshoz (polgármesteri hivatalhoz), hogy bejelentse a gyereket, a tisztviselő megkérdezte a nevét, aztán úgy írta le, ahogy hallotta és jónak gondolta. Emiatt mindenkinek más lett a neve. Hol Dembrowsky, hol Dembrovszki, hol Demboschi. Hivatalosan Dembrovszkinak kellene hívjanak. Nálam egyesek Emmerichnek vagy Emerichnek írják. De az anyakönyvi kivonatomban Dembróschi Emeric szerepel. Eddig senki nem írta le pontosan így, azzal a hosszú magyar „ó”-val.
– De honnan származik ez a név? Nem hangzik igazán magyarnak.
– Ha „-vszki”-re végződik, akkor valószínűleg lengyel eredetű. Talán van bennünk egy kis lengyel vér. Lehet ukrán is. Őszintén szólva nem tudom. De ahogy most írják, a nevem egyértelműen magyar. Az apám magyar volt, az anyám is, ahogy az egész rokonságom.
– Ön Câmpulung la Tisa-ból (Hosszúmező) származik. Egykor sok magyar élt ott?
– Hosszúmező száz százalékban magyar település volt. Egyetlen román ember lakott ott, a felcser, akit odavezényeltek. Tizenhat éves koromig nem tudtam románul beszélni. Csak amikor Sighetu Marmației-ba (Máramarossziget) kerültem, kezdtem megtanulni románul. Érdekes vidék volt. Máramarosszigettől Negrești-Oaș-ig (Avasfelsőfalu) a falvak váltakoztak: az egyik román, a másik magyar. Hosszúmező magyar volt, aztán jött Săpânța (Szaplonca), ami román, majd Teceu Mare (Técsőmező), ami szintén magyar. Utána következett Remeți (Rónaszék), ami ukrán település. Az ukrán és magyar falvakban senki nem tudott románul. De akkoriban nem voltak etnikai viták. Azt sem tudtuk, mit jelent ez a probléma. Ma már más a helyzet. Sok román költözött Hosszúmezőre is. Most már mondhatjuk, hogy fele magyar, fele román.
– Nagy családból származik, heten voltak testvérek. Más is lett focista?
– Két lány és öt fiú voltunk. Az egyik testvérem rögtön születése után meghalt. Rajtam kívül még ketten fociztak. Az egyik a Voința Sighet csapatában játszott az alsóbb ligákban, a Regionális Ligától a C osztályig. Most 88 éves. Ő volt a harmadik fiútestvér. Ő jutott a legmagasabb szintre, ha lehet így mondani. A másik csak itt-ott játszott a faluban. A lányok nem sportoltak.
– Mindig jó sportoló volt?
– Igen. És nemcsak fociban. Jól korcsolyáztam, síeltem, ugráltam, pingpongoztam, röplabdáztam, kézilabdáztam. Bármit csináltam, mindig a legjobb akartam lenni. Nem tudom, hogyan magyarázzam, talán bajnoki gén volt bennem.
– Tehát természetes módon az utcán kezdett focizni, a ma már egyre ritkább grundokon. Milyen idők voltak azok?
– Állandóan fociztunk. A „felső utca” játszott az „alsó utca” ellen, aztán az iskolában az egyik osztály a másik ellen. De apám nem akart elengedni focizni. Azt mondta, ott majd eltörik a lábam. Rengeteget veszekedtünk emiatt. Csak én tudom, mennyi verést kaptam. De végül beadta a derekát.
– Mivel foglalkoztak a szülei?
– Anyám háztartásbeli volt, a gazdaságot vezette, apám pedig bognár volt a faluban. Persze volt egy kis boltunk is a ház előtt. A családnak még a háború alatt is boltja volt. Jómódú család voltunk, de 1952-ben a kollektivizálás mindent elvett. Semmink sem maradt. A testvéreim megházasodtak és Máramarosszigetre költöztek, én maradtam egyedül Hosszúmezőn. Körülbelül 18 éves koromig éltem ott. Közben ingáztam Máramarosszigetre, ahol iskolába jártam és már fociztam is.
– Máramarosszigeten román nyelven tanult?
– Először szakiskolába jártam, románul. Ott tanultam meg a nyelvet. Nagyon nehéz volt. Mindenki nevetett rajtam, mert nem tudtam románul. De gyorsan belejöttem. Magánórákat is vettem románból. Három év szakiskola után kollektív gazdasági gépszerelő lettem, diplomával. A középiskolát Bacău-ban (Bákó) végeztem esti tagozaton. Ott még két év mestersulit is elvégeztem. Ezek a diplomák soha semmiben nem segítettek.
– Komoly iskolái voltak. A Testnevelési Főiskolát is elvégezte.
– Akkoriban ilyen világ volt. Bákóban egy évig jártam a Testnevelési Főiskolára. Amikor Temesvárra kerültem, félbe kellett szakítanom. Ott beiratkoztam a Gépészmérnöki Karra. Egy év után azonban visszamentem a Sportfőiskolára, rögtön másodévre. Muszáj volt egyetemre járni, másképp nem lehetett. Amikor a Poliban játszottam, nem volt olyan csapattársam, aki ne lett volna egyetemista. Tanárok, orvosok, mérnökök, közgazdászok voltak. Én természetesen futball szakra jártam. 1977-ben diplomáztam.
– Tizennyolc éves koráig maradt Hosszúmezőn. Miért maradt olyan sokáig?
– Otthon kellett maradnom, mert apám megbetegedett, anyám is, és nem volt, aki dolgozzon. A bolt mellett nagy kertünk és gyümölcsösünk is volt. Gyerekkoromban mindig dolgoztam. Tizenöt-tizenhat évesen már második és harmadik műszakban dolgoztam a fűrészüzemben. Olyan hideg volt, hogy recsegett a fa. Reggel hétkor mínusz 35 fok volt. A tél akár hat hónapig is tartott. Ezért voltam jó korcsolyában, szánkózásban, síelésben. Dolgoznom kellett, hogy megéljünk.
– Mikor kezdett komolyan focizni?
– 1960-ban Hosszúmezőn fociztam. Aztán a Foresta Sighet csapatánál lettem utánpótlás-játékos. Tizenhat évesen már a felnőttcsapatban játszottam. Az első évben feljutottunk a C osztályba. A döntő meccsen én szereztem a gólokat. De állandóan ingáztam. Tizenkét kilométer volt Hosszúmező és Máramarossziget között, de volt vonat, busz, bicikli. Ha biciklivel mentem, mindig rúgtam két gólt. Addigra már be voltam melegedve.
– Aztán eljött a katonaság ideje.
– A katonaság hosszú történet. Behívtak egy bukaresti katonai egységhez. Az aktámban az szerepelt, hogy a Steaua București kér engem, és oda kell kerülnöm. Ott gyűjtötték össze az összes focistát. Minden évben volt vagy hatvan játékos. Ez volt a Steaua katonai egysége. Közel kerültem hozzájuk. Az edzők állandóan jöttek játékosokat nézni a B és C osztályból. De nem maradtam sokáig ott. Harminc nap után átkerültem a Victoria Roman csapatához. Külön Luncan őrnagy kérésére.
– Tudom, hogy itt valójában félreértés történt, és nem önt figyelte az őrnagy, hanem az unokatestvérét. Mi a történet?
– Luncan őrnagy soha nem látott játszani. Ő az unokatestvéremet, Otto Dembrovschit ismerte, aki Sibiu-ban (Nagyszeben) focizott. Az őrnagy azt hitte, róla van szó. Amikor beléptem az irodájába, az első kérdése az volt: „Milyen ott Nagyszebenben?” Mondtam, hogy nem tudom, mert még nem jártam ott. Erre megkérdezte, honnan jöttem. Azt feleltem, Máramarosszigetről. Akkor Luncan elkezdte szidni a kapitányt, aki odavitt. Szó szerint ezt mondta: „Ezt a savanyúságot hoztad ide?” Vasile Ianul, a roman-i csapat kapitánya védett meg. Azt mondta, hagyjanak a csapatnál, mert jó focista vagyok. Elmentem Máramarosszigetre az átigazolási engedélyért, és képzelje, nem akarták kiadni, csak ha játszom a Avântul Reghin elleni meccsen. Mit tehettem? Beálltam, rúgtam három gólt, megkaptam az engedélyt, és visszamentem a Victoria Romanhoz.
– A roman-i csapat is katonacsapat volt. Kiképzésen részt vett? Tudott fegyvert használni?
– Soha nem vettem részt kiképzésen. Csak fociztam. Volt fegyver a kezemben, de soha nem lőttem vele. Nem nekem való volt. Én az edzésekkel és a focival voltam elfoglalva.
– Bárhol játszott, gólkirály lett. Gondolom, Romanban sem volt gondja.
– Az elején nem volt könnyű. Történt egy furcsa eset. Hazamentem eltávozásra, és amikor visszajöttem, végig állnom kellett a vonaton, mert nem volt hely. Mire Romanba értem, egyből kiküldtek egy edzőmeccsre. Az edző csak azért is végig játszatott. A végére teljesen meghaltam. Krónikus fáradtságba estem. Néhány nappal később elkezdődött a bajnokság. Borzalmasan játszottam. Mindenki azt mondta: „Ez nem focista.” Behívott a tábornok jelentésre. Azt mondta: „Te katona!… én láttalak játszani. Nem ilyen voltál.” Akkor elmondtam, hogy halálosan fáradt vagyok. Megkérdezte, mit javaslok. Mondtam, hagyjon három napig aludni.
– És hagyták három napig aludni?
– Három napig nyugodtan aludtam. Senki sem zavart. Még az ételt is behozták, csak WC-re keltem fel. Három nap után elkezdtem futni, és helyrejöttem. Csakhogy az edző, Căpățână, egy nagydarab fickó, az első meccsen mégsem tett be. Aztán jött egy mérkőzés Oașul Negrești ellen, amelyet szó szerint sártengerben játszottak. A csapat sztárjai sérültnek tettették magukat, nem akartak azon a pályán játszani. Alig tudtak kezdőt összeállítani. Az edző odajött hozzám és megkérdezte, tudok-e bal szélsőt játszani. Soha nem játszottam azon a poszton, de igent mondtam. Bementem, és 6–2-re nyertünk. Négy gólt rúgtam. A végén a tábornok bejött az öltözőbe és azt mondta: „Mit mondtam neked, Căpățână, hogy ez a fiú focista?” Akkor kerültem a valódi helyemre, visszavont csatárnak, és a C osztály gólkirálya lettem.
– Ekkor figyeltek fel önre a Dinamo Bacău vezetői?
– Már figyeltek. Külön ezért szerveztek két barátságos meccset a Victoria Roman és a Dinamo Bacău között, hogy utána átigazoljanak. A tábornok sírt, amikor elmentem. Akkor Teașcă volt az edző Bákóban. Emlékszem, 1967. január 7-én érkeztem. Két autóval jöttek értem a roman-i katonai egységhez.
– Tehát katonából milicista lett.
– Igen, mert a Dinamo Bacău a milícia csapata volt. Nem volt problémám a Dinamónál, az első meccsektől kezdve kezdő voltam és gólokat rúgtam. Amikor odakerültem, a csapat a B osztály negyedik helyén állt, a bajnokság végére pedig feljutottunk az A osztályba. Mindenki azt mondta, hogy az én segítségemmel sikerült a feljutás. Csak egy fél szezont játszottam, de máris a csapat gólkirálya lettem.
– Hogyan és mikor mutatkozott be az A osztályban?
– 1967-ben, a Steaua elleni meccsen. 2–1-re nyertünk, és az egyik gólt én szereztem. Az első évben negyedikek lettünk a bajnokságban. De mindig az élmezőnyben végeztünk. Játszottunk az UEFA-kupában, vagy ahogy akkor hívták, a Vásárvárosok Kupájában. A Dinamo Bacău volt az első román csapat, amely bejutott a negyeddöntőbe. Hét évet töltöttem Bákóban. Nagyon szép évek voltak.
– Ne ugorjunk át ilyen gyorsan az UEFA-kupán. Tudom, hogy az Arsenal FC ejtette ki önöket, ráadásul elég súlyos vereséggel. Milyen volt az a menetelés?
– Kiejtettük a máltai Valletta FC csapatát, egy oslói norvég együttest, majd a skót Kilmarnock FC-ot. Utána az Arsenal búcsúztatott minket. Ők végül meg is nyerték a trófeát.
– Van valami különleges emléke Londonból?
– Emlékszem, tél volt, és az öltözőjükben csempe volt a padlón. Amikor levettem a cipőmet, szinte megégette a talpam. Padlófűtésük volt. Ez volt az első sokk. A pálya homokos volt. Hetet rúgtak nekünk az angolok. Gyorsan elfáradtunk azon a gyepen. A visszavágón nálunk stoplis cipőben játszottak, mert fagyott volt a pálya. Akkor is megvertek 2–0-ra, de én nem játszottam, mert eltiltottak.
– Bákóban úri élete volt. Valóban milicista volt?
– Igen, rendfokozatom is volt a milíciánál. Fizetést is kaptam tőlük. Először persze megkaptuk az egyenruhát. Nekem is volt milicista felszerelésem, de őszintén mondom: soha nem vettem fel. Ott lógott a szekrényben. Szép időszak volt. Kezdetben egy háromszobás lakásban laktam két csapattárssal. Miután megnősültem, kaptunk egy másik lakást.
Bákótól Temesvárig
– Hol ismerte meg a feleségét?
– Piatra Neamț-ban (Karácsonkő). Ott lakott, mert az anyósa gyógyszerész volt, és arra a vidékre helyezték. De nincs ebben semmi különös történet. Közös barátokon keresztül ismerkedtünk meg. Aztán 1973. augusztus 7-én megszületett a fiunk is. Egyébként a feleségem nem szereti, ha beszélek rólunk. Mindig leszid, ha mesélek róla.
– Életének fontos epizódja volt a Bákóval való kiesés, egy hatalmas botrány után. Mi történt akkor?
– Nagy botrányunk volt a Dinamo București ellen. Egy meg nem adott gól és egy leshelyzet miatt. Óriási verekedés tört ki a pályán és azon kívül is. Akkor már nem Dinamo Bacău voltunk, hanem Sport Club Bacău, mert a csapat átkerült az önkormányzathoz. Nálunk játszották a meccset. Én tisztán jöttem ki a balhéból, de mivel én voltam a csapatkapitány, engem is behívtak Bukarestbe a bizottság elé. Hét embert két évre tiltottak el, egyet pedig örökre. Ő Munteanu volt, Vlad Munteanu futballista édesapja. Mentek az ütések, rúgások, minden, ami csak lehetett. Aztán kiestünk.
– Ezért döntött úgy, hogy elhagyja Bákót?
– Akkor már rengeteg ajánlatom volt, szinte minden A osztályos csapattól, a nagy bukaresti kluboktól is.
– Mégis Temesvárra ment.
– Azért mentem Temesvárra, hogy kezelést kapjak, injekciókat a Boici doktortól. Amíg ott voltam kezelésen, valaki meglátott a Hotel Continental-ban, és szólt a Politehnica vezetőségének, hogy ott vagyok. Utánam jöttek, pont amikor indulni készültem. Rávettek, hogy beszélgessünk. Végül maradtam még néhány napot, és megegyeztünk. Ez 1974-ben történt.
– Hogyan fogadta Temesvár?
– Fantasztikusan. Az első edzésen tízezer ember volt a stadionban. Abban az évben kilenc új játékos érkezett. Amikor meghallották, hogy engem leigazoltak, nagy esemény lett belőle. Nagyon szép volt. Mindig szerettem Temesvárt, és ők is szerettek engem. Az utolsó bajnoki meccs, amit Bákó színeiben játszottam, éppen a temesvári „1 Mai” stadionban volt. A Poli akkor 3–1-re megvert minket. Viszont én rúgtam egy szabadrúgásgólt 35 méterről, egyenesen a felső sarokba. A közönség felállt és tapsolt, mint a színházban.
– Akkor fedezte fel a temesvári szurkolókat is.
– Bákóban nem volt szurkolótábor, de a stadion szinte mindig tele volt. Ott mindenki tapsolt, mindenki szidott, de szervezett tábor még nem létezett. Temesváron volt az első igazi futballszurkolói tábor. Tudom, hogy Eugen Seracin és még egy másik fiú szervezte. Ez valami teljesen új volt, és nagyon jól nézett ki. Énekeltek a stadionban, zászlókkal és sálakkal buzdítottak minket. Igazi különlegesség volt.
– Tehát 1974-ben egy multikulturális városba került. Volt ennek hatása önre?
– Pont ezért szerettem meg Temesvárt. Ott bármilyen nyelven lehetett beszélni. Senki nem nézett rád furcsán, ha magyarul, németül vagy szerbül beszéltél. A csapatban viszont nem emlékszem sok magyar játékosra. Temesvár multikulturális város volt, bár azóta ott is sok minden megváltozott. Amikor elkezdték építeni a gyárakat, az ország minden részéből hoztak munkásokat.
– Klubszinten a legnagyobb sikere egy Román Kupa-győzelem volt, 1980-ban a Polival.
– Volt egy harmadik helyünk a bajnokságban is. De az a kupa maradt az egyetlen trófea, amit játékosként nyertem. A döntőben 2–1-re vertük a Steaua București-t. A gólokat Dan Păltinișanu és Vișan szerezték. Amikor visszatértünk Temesvárra, több ezer szurkoló várt bennünket az állomáson. Óriási öröm volt a városban. Akkor szerepeltünk az UEFA-kupában is, amikor kiejtettük a Celtic FC csapatát.
– Részt vett valaha bundameccsen?
– Ugyan már! Nem tudom, ki tudott a bundákról és ki nem, de engem ezek nem érdekeltek. Azt sem hiszem, hogy bárki mert volna ilyesmit ajánlani nekem. Én nem csináltam trükköket, soha nem fogadtam volna el ilyet.
– Edzőként viszont nem ért el nagy sikereket.
– Nem szerettem különösebben az edzősködést. Legtöbbet a Politehnicánál dolgoztam, aztán a CFR Timișoara-nál öt évig, majd az UMT-nél, az Electrica csapatánál, Lugoj-ban (Lugoson), valamint Sânnicolau Mare-ban (Nagyszentmiklós), ahol feljutást is elértünk. Voltak eredmények, de nem hiszem, hogy igazán szenvedélyesen szerettem volna ezt a szakmát.
A román válogatottban
– Hogyan került kapcsolatba először a román válogatottal?
Emeric Dembróschi:
– Előtte játszottam néhány meccset az ifjúsági válogatottban. Kezdő voltam és gólkirály is. Az ifiválogatott egy hónapos afrikai turnéra utazott, de engem otthon hagytak. Engem, aki kezdő voltam. Helyettem egy csapattárs, Ene Daniel ment, aki addig egyetlen meccset sem játszott. Protekcióval került be. Akkoriban mindenki protekcióval jutott előre. Annyira megsértődtem, hogy azt mondtam: többet nem megyek.
Később újabb távirat érkezett a válogatottól, én pedig azt mondtam, nem megyek. Három nap telt el, amikor a bákói klubelnök behívott az irodájába és közölte: ha nem jelentkezem a válogatottnál, minket is eltilthatnak. Akkor jobban megnéztük a táviratot, és láttuk, hogy az áll rajta: „A válogatott”. A nagyválogatottba hívtak, én pedig három napja visszautasítottam a behívót! Gyorsan összepakoltam és rohantam egyenesen Snagov-ba. Ez 1968-ban történt.
– Mit szólt a szövetségi kapitány, amikor háromnapos késéssel megérkezett?
– Nagyon szégyelltem magam! Angelo Niculescu volt az edző. Veled jött Sătmăreanu is, akit ismertem. Bocsánatot kértem és azt mondtam, hogy a hegyekben voltam, és nem tudtak elérni. Nem haragudott meg, elküldött a szobámba. Így kezdődött a válogatottbeli kalandom. Az első meccsem Lengyelország ellen volt, Iași-ban (Jászvásár). Pont a születésnapomon. 1–0-ra nyertünk, és én szereztem a gólt.
A mexikói világbajnokság
– Aztán következett a mexikói világbajnokság. Olyan volt, mint egy álom?
– Az igazi álom már maga a kijutás volt az 1970-es mexikói világbajnokságra. A görögök elleni selejtezőn én szereztem a kijutást érő gólt. Így jutottunk el Guadalajara-ba.
– Érdekes módon éppen Nicolae Dobrin és Ricǎ Răducanu hiányzott a válogatottból.
– Annyit beszéltek már erről, hogy nem is tudom, van-e értelme újra előhozni. Hiányzott Dobrin, Răducanu és Dan Coe is. Egyszerűen nem tudtak alkalmazkodni az ottani klímához. Nem voltak csúcsformában. Akkor alakult ki egy új csapat, amely szerintem megállta a helyét. Anglia ellen 1–0-ra kikaptunk, Csehszlovákia ellen 2–1-re nyertünk. Nem szereztem gólt, de engem választottak a meccs legjobb játékosának. A végén pedig Brazíliától kaptunk ki.
– Az a meccs volt, amikor találkozott a nagy Peléval.
– Olyan mérkőzés volt, amelyen, ha több önbizalmunk van, talán többre is képesek lettünk volna. Szerintem, ha nekünk is lettek volna játékosaink európai klubokban, más mentalitással, akár az elődöntőig is eljuthattunk volna. Nekünk remegett a nadrágunk attól, hogy Brazília ellen játszunk. Délben játszottunk, hihetetlen hőségben és párás levegőben. Nekik ez kedvezett. Ez történt Dobrinnal is. Az utcán úgy mentél, mintha megbotlottál volna a saját lábadban. Én viszont remekül éreztem magam. Gólt is rúgtam. Össze is kaptunk velük.
– A Brazília elleni gól volt pályafutása legfontosabb találata?
– Fontos volt, mert világbajnokságon született. De ugyanolyan értékes volt a görögök elleni gól is, amely kijuttatott minket a vb-re. Eredmény szempontjából talán az még fontosabb is volt.
– Mit kaptak az államtól jutalomként a világbajnoki szereplésért?
– Semmit. Csak napi 80 dollár napidíjat. Pedig a FIFA 1800 dollárt fizetett volna fejenként a részvételért. Mi abból semmit sem láttunk, mert az állam elvette a pénzt. Akkoriban így működött.
A szobor embere
– Sokáig élt az a legenda, hogy önnek szobra áll Guadalajarában. Később kiderült, hogy ebből semmi sem igaz. Hogyan terjedt el ez a történet?
– A szobornak az úgynevezett „Futballsétányon” kellett volna állnia. Ez egy mexikói projekt volt: 16 szobrot akartak felállítani az Estadio Azteca stadion mellett. 1972-ben rendeztek volna egy barátságos mérkőzést a világbajnokság 16 legjobb játékosa és a világválogatott között, és akkor avatták volna fel a játékosok mellszobraival díszített sétányt. De végül a meccset lefújták. Nem is tudom, miért. Így maradt meg a legenda, hogy én vagyok „a guadalajarai szobros ember”. Sokan tényleg azt hitték, hogy van ott szobrom.
Pedig abban az évben, miután engem választottak a mexikói vb legjobb román játékosának, Romániában még az év tíz legjobb játékosa közé sem kerültem be. Pedig a hazai bajnokságban is ontottam a gólokat. Ez volt az egyik legnagyobb csalódásom. A nemzetközi sajtó szerint én voltam a román csapat legjobb játékosa, csak a román sportsajtó számára nem léteztem. Egyetlen újságíró adott nekem olyan osztályzatot, hogy én voltam a legjobb.
– De végül mégiscsak ön lett „a szobor embere”.
– Ez igaz. Van szobrom Câmpulung la Tisa-ban (Hosszúmezőn), ahol díszpolgárrá is választottak. Minden év szeptemberében megrendezik az „Emeric Dembróschi Kupát”, Hosszúmező napján. Minden évben meghívnak. Tetszik a szobor. Ștefan Balazs készítette, aki Temesváron is több emlékművet alkotott, köztük a székesegyház előtti keresztet.
– Hogyan fogadták a helyiek a szobrot?
– Eleinte a templom előtt állt. Most áthelyezték a sportcsarnok mellé, amely az én nevemet viseli. Amikor még a templommal szemben volt, egy barátom mesélte, hogy látott két idős asszonyt, akik megálltak a szobor előtt és keresztet vetettek. A barátom azt mondta nekik: „Csak imádkozzatok, imádkozzatok a szenthez!” Én magam is azt akartam, hogy vigyék el onnan a szobrot.
Önéletrajz
A guadalajarai hős
Név: Emeric Dembróschi
Születési idő és hely: 1945. október 6., Câmpulung la Tisa (Hosszúmező)
Családi állapot: nős
Tanulmányok és pályafutás:
Szakiskolát végzett, majd esti tagozaton érettségizett. 1977-ben diplomázott a Testnevelési Főiskolán.
Csatárként játszott, és 108 gólt szerzett az A osztályban.
Az alábbi csapatokban futballozott:
Foresta Sighet (1962–1965),
Victoria Roman (1965–1966),
Dinamo Bacău / SC Bacău (1966–1974),
Politehnica Timișoara (1974–1981).
