A Temes megyei Parța (Parác) található múzeum, amely egy több mint 6000 éves neolitikus szentély másolatát őrzi, 2024-ben nyílt meg. A Temesvártól 18 kilométerre fekvő település így turisztikai célponttá vált. A múzeumot a Bánsági Nemzeti Múzeum építette román–szerb határon átnyúló forrásokból, a román fél beruházása mintegy 400 000 eurót tett ki.

A múzeum a neolitikus szentély másolatát őrzi, amelyet a Temes folyó partján fedeztek fel az 1970-es években, és amely az 1980-as évektől a temesvári Hunyadi-kastély földszintjén található.

A parárci régészeti ásatások 1931-ben kezdődtek, majd 1975-ben Gheorghe Lazarevici professzor vette át a kutatás vezetését. Ő fedezte fel a neolitikus szentélyt.

Európa kulturális történetének egyik legrégebbi és legfontosabb szentélyéről van szó. A szentélyt egy közösségek közötti konfliktus során szándékosan felgyújtották és lerombolták, majd földdel borították be, ami hozzájárult kivételes állapotú megőrzéséhez.

„Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy ez egy élő ház legyen, amelyet a gyerekek megérinthetnek, megérthetik, hogyan épültek ezek az épületek, és betekintést nyerhetnek a neolitikum embereinek életébe. Azok az alapvető elemek, amelyek egy 5000 évvel ezelőtti társadalomban jelen voltak, ma is felismerhetők: a család, amely ebben a házban élt, és a mindennapi tevékenységek. Egyszerűen egy gazdaságról beszélünk” – mondta Andrei Bălărie, a Bánsági Nemzeti Múzeum igazgatóhelyettese.

A közösség sajátos rituáléi

Az ókorban és az őskorban a központi szobor az általuk tisztelt istenséget jelképezte. A templomban dolgozók nap mint nap ételt készítettek, különféle szertartásokat végeztek, bizonyos alkalmakkor pedig az egész közösség összegyűlt, hogy részt vegyen a rituálékon.

„A spiritualitás mellett az épületnek mindennapi funkciója is volt, ahol hétköznapi tevékenységek zajlottak. Ugyanakkor beavatási térként is szolgált, ahová csak azok léphettek be, akik ismerettel bírtak a szakrális dolgokról. De kik voltak ezek a beavatottak? Erről nincsenek adataink. Ebből a korszakból nem maradtak fenn írásos források vagy piktogramok, így mindez a szakemberek értelmezésén alapul, amely a rendelkezésre álló bizonyítékokra támaszkodik. A spiritualitás értelmezése különösen nehéz feladat” – tette hozzá Andrei Bălărie.

Milyen népesség élt a neolitikumban

A neolitikumban egy Anatólia térségéből származó népesség élt, amely Macedónián keresztül fokozatosan jutott el a Duna vonaláig, majd egész Európában elterjedt. Ők hozták magukkal a növénytermesztést és az állattenyésztést, vagyis földművesek voltak, akik benépesítették ezeket a hatalmas területeket. Juhokat és kecskéket tartottak, később nagyobb haszonállatokat is, házaikat földből, agyagból építették, és gyakran vízpartok közelében telepedtek le. Több ezer éven át éltek ezen a vidéken. A bronzkorban azonban fokozatosan új, északi sztyeppékről érkező népek váltották fel őket.

„Genetikailag ez a népesség nagyrészt nem áll közvetlen kapcsolatban velünk. Mi több nagy népmozgás eredménye vagyunk, amelyek különböző időszakokban zajlottak. Állandó mozgás volt a sztyeppék és a hegyvidékek között: népvándorlási hullámok érkeztek Európába, majd távoztak onnan, és az érkezők mindig mások voltak. Többségük földművelő és állattenyésztő volt. Az emberek mindig a legkedvezőbb életfeltételeket keresték, és amikor a rendelkezésre álló erőforrások kimerültek, egyszerűen továbbköltöztették a falut. Genetikailag ez a népesség már nem létezik, nem vagyunk közvetlen leszármazottaik. Ahogyan latin, szláv és germán hatásokból állunk össze, egy kevert nép vagyunk. Ezt próbáljuk megértetni a gyerekekkel is: a sokszínűség érték” – mondta Andrei Bălărie.

A parárci közösség másik célja, hogy a települést bekapcsolják a kerékpárút-hálózatba. Az egyik útvonal a Béga töltésén indulhatna Szentmihályról, majd Ciacovába, Banlocra és a partosi kolostorhoz vezetne. A másik a Temes folyó töltésén haladna Albina településtől Partan át egészen a szerb határig.