Szakálháza (Săcălaz) faluban, Temesvártól tiz kilométerre született 1884. július 23-án Andreas Gebhardt, aki később két éven át uralkodó lett a világ túlsó felén fekvő egyik szigeten. Ez a régi időkből származó történet egy olyan kalandorról szól, aki még Jules Verne-t is iriggyé tette volna.

Timor királyának odüsszeiáját azok a svábok vitték magukkal Romániából, akik az egykor szinte teljesen német lakosságú Săcălazból emigráltak. A múlt század elejének hihetetlen történetét – tele kalandokkal, kontinenseken átívelő utazásokkal, lázadásokkal és világháborúkkal – Horst Fassel és Josef Schmidt müncheni kutatók tárták fel, akik 1986-ban valóságos „ábécéskönyvet” írtak a hajdani Bánság személyiségeiről, a helyiek elbeszélései alapján. Gebhardt neve szerepel Anton Peter Petri 1992-ben megjelent „A bánsági németek életrajzi lexikona” című munkájában is.

Az első történetet azonban Henrich Lauer írta meg egy könyvben, amely ma a Temesvári Római Katolikus Püspökség levéltárában található.
„Andreas Gebhardt csavargóként ment külföldre, és koronás királyként tért vissza hazájába. Más sokgyermekes családokból származó fiatalok, akik addig szerencsét próbáltak idegenben, szabóként, asztalosként vagy cipészként jöttek haza. Mások, szerencsésebbek, tanárok vagy papok lettek, de addig senki sem tért még vissza királyként” – írja Lauer a „Napfénnyel szemben – a világot bejáró és felfedező bánságiak” című kötetben.

„Beszélünk angolul, franciául és olaszul”

Azok, akik feltárták Gebhardt kalandjait, nem tudtak túl sok részletet megtudni rendkívüli életéről, de útját egy pontig sikerült rekonstruálniuk. A későbbi király már gyermekkorában, az akkor még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó, svábok lakta Szakálháza rajongott a kalandokért. Szenvedélyesen olvasott, ami megkülönböztette őt iskolatársaitól. Leginkább útleírásokat kedvelt.

Szenvedélyét akkor sem adta fel, amikor inasként dolgozni kezdett a temesvári Blauer Stern (Kék Csillag) textilüzletben. A bolt tulajdonosának nem igazán tetszett, hogy alkalmazottja állandóan könyveket búj, viszont értékelte nyelvtehetségét. Andreasnak köszönhetően büszkén került ki a bolt bejárata fölé a felirat: „Beszélünk angolul, franciául és olaszul”.

Andreas azonban nem azért akart nyelveket tanulni, hogy több vevőt vonzzon – egészen más álmai voltak. Egy nap, 1908-ban egyszerűen nem ment többé dolgozni…

A napokból hetek, hónapok, majd évek lettek, és családja, barátai semmit sem tudtak róla. Egészen 1913-ig, amikor a săcălazi polgármesteri hivatal levelet kapott a Holland Legfelsőbb Bíróság-tól: Andreas Gebhardtot halálra ítélték a Timor szigetén elkövetett lázadás miatt. A Holland Királyság igazolást kért arról, hogy a fogságba esett lázadó valóban a bánsági faluból származik. Az esetről még Budapestet és Bécset is értesítették.

Fűtő, kalóz, uralkodó

A két híradás között azonban egy hihetetlen sors hullámai húzódtak meg. Andreas Gebhardt 1908-ban indult el Temesvárról, és a pénzéből eljutott Nagy-Britanniába, ahonnan hosszasan nézte az Újvilág felé vezető utat. Amerika lenyűgözte.

Mivel nem volt elég pénze, fűtőként helyezkedett el egy hajón, így szelte át az Atlanti-óceánt és jutott el Kanadába. Ott sem maradt sokáig, gyorsan továbbindult az Amerikai Egyesült Államok felé.

Nem tudni pontosan, mivel foglalkozott az Egyesült Államokban, de a kalandvágy hamar újra útnak indította. Philadelphia kikötőjében összebarátkozott egy másik kalandorral, akinek a nevét nem ismerjük, és 1910-ben együtt elloptak egy hajót. A történet hihetetlenül hangzik, de korabeli amerikai és holland iratok is megemlékeznek róla.

Miután kifutottak a nyílt tengerre, az Indiai-óceán felé vették az irányt, Andreas pedig kapitányként vezette a hajót. Az Indonézia környéki szigetek többsége akkor már holland, brit vagy portugál gyarmat volt. Néhány hónappal később Andreas megérkezett Timor holland fennhatóság alatt álló részére.

Gyorsan összebarátkozott az őslakosokkal, akiknek segítséget ajánlott fel a holland gyarmatosítók elleni harcban. Megismerkedett a törzsfőnökkel és annak lányával. Szerelmük házassággal végződött, és 1911-ben Andreas Gebhardt Timor királya lett.

„Egy király nem szolgál másik királyt”

Annak híre, hogy egy fehér ember, egy európai lett a timori törzsek vezetője, világszerte megdöbbenést keltett. Maga Wilhelmina holland királynő is találkozni akart ezzel a szokatlan uralkodóval.

Több összecsapás után a holland hadsereggel Gebhardtot 1913-ban végül elfogták, Hollandiába vitték, gyorsított eljárásban lázadás vádjával halálra ítélték.

Végül azonban szerencséje volt: Wilhelmina királynő kegyelmet adott neki, Andreas pedig hazatért  Szakálházban. Nem maradt azonban sokáig a Bánságban, mert Európában egyre feszültebbé vált a helyzet, küszöbön állt az első világháború, és behívták az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe.

A történet hőse azonban nem akart olyan ügyekért meghalni, amelyek nem érdekelték. A besorozást kihasználva ismét megszökött otthonról, dezertált, és a hatóságok elvesztették a nyomát. Eljutott Svájcba, majd Franciaországba, ahonnan 1915-ben ismét Észak-Amerikába hajózott.

Utolsó hírek Kubából érkeztek róla: a XX. század második évtizedének végén levelet küldött a temesvári katonai parancsnokságnak, valamint Ferenc József császárnak, a már megszűnt Osztrák–Magyar Monarchia uralkodójának. Az üzenet legendássá vált:

„Egy király nem szolgál másik királyt!”

Nem maradt nyoma a családnak

A Gebhardt család utolsó săcălazi tagjait 1951-ben a kommunista rendszer a Bărăganra deportálta. Róluk sem hallott többé senki.

A falu római katolikus temploma több mint száz évvel Andreas születése előtt épült. Itt keresztelték meg 1884-ben a későbbi timori királyt.

A második világháború előtt Szakálházban mintegy négyezer német élt. A Romániában lezajlott demográfiai változások következtében a faluba erdélyi és moldvai román családok költöztek. A svábok többsége 1989 előtt Németországba emigrált, a többiek pedig a rendszerváltás után. Ma legfeljebb tíz német él még a településen.

Az emléktábla

2015-ben, a Szakálháza német betelepítésének 250. évfordulója alkalmából emléktáblát helyeztek el Andreas Gebhardt egykori házán, amely ma is áll. A kezdeményezés Gheorghe Blejușcă nevéhez fűződik.

A táblán ez áll:

„Ebben a házban született Andreas Gebhardt.
1884. július 28. – 1950, Észak-Amerika.
Timor szigetének királya 1911–1913.”

Blejușcă szerint még további kutatásokra van szükség, főként a holland levéltárakban, mivel Timor abban az időben holland fennhatóság alatt állt.

Timorról

Timor egy 33.850 négyzetkilométeres sziget az Indonéz-szigetvilág keleti részén. Politikai szempontból két részre oszlik: Nyugat-Timorra, amely Indonéziához tartozik, és Kelet-Timorra, a független államra, amelynek fővárosa Dili.

A szigetet 1859-ben osztották fel a hollandok és portugálok között. Lakói főként melanéz őslakosok. A múltban szantálfát, mézet, viaszt és rabszolgákat exportáltak innen. 1789-ben ide érkeztek a híres Bounty-lázadás túlélői is.

A német telepesek története

Szakálháza Temesvártól tíz kilométerre található, a Zsombolya felé vezető országút mellett. Egy 1761-es bánsági térképen még román faluként szerepel, ortodox lakossággal.

1763-ban Mária Terézia rendeletet adott ki a bánsági német betelepítések újraindításáról. A települések között szerepelt Săcălaz is. A román lakosságot később a Bánság nyugati részére telepítették át.

A német telepesek Luxemburgból, Lotaringiából, Mainz környékéről, a Fekete-erdő vidékéről és Trier érsekségéből érkeztek. Egyszerű, szegény, de rendkívül szorgalmas emberek voltak. Minden utca saját dialektussal rendelkezett, ezért kezdetben még egymás között is nehezen értették meg egymást.

A rossz ivóvíz és a mocsaras vidék miatt járványok – vérhas, malária, tífusz – pusztítottak közöttük. Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság és a kézművesség volt.

A telepesek családonként 24 hold szántóföldet és 6 hold legelőt kaptak, valamint szerszámokat, vetőmagot, lovakat és teheneket is. Hat évig adómentességet élveztek.

1910-re Săcălazban már 102 ipari műhely működött: kovácsok, asztalosok, szabók, cipészek, hentesek, molnárok és más mesterek dolgoztak itt. Téglagyár és cserépgyár is épült.

A második világháború után a német lakosság nagy része elmenekült vagy kitelepült, a kommunista rendszer pedig elkobozta földjeiket és gazdaságaikat. A svábok több mint 230 évig éltek Săcălazban, ám a rendszerváltásig szinte mindannyian elhagyták a falut.