Laszlo Turak (76 éves) és barátja, Szabó Lajos titokban fényképeztek Temesvár utcáin 1989. december 20–22. között, amikor Romániában még Nicolae Ceaușescu volt hatalmon, ám a Bega-parti városban már érezni lehetett a szabadság levegőjét. A belvárosban készült fotók azon a napon születtek, amikor az Operaház erkélyéről felolvasták az antikommunista forradalom első kiáltványát, és Temesvár hivatalosan is Románia első, kommunizmustól szabad városává nyilvánította magát. Harmincöt év elteltével – miután a képek mindvégig filmen és papíron maradtak – elérkezett az idő, hogy digitalizálják őket, és a közösségi oldalakon a nagyközönség elé tárják.

„A barátommal együtt több felvételt is készítettünk akkor, abban a reményben, hogy egy-két-három hónap múlva majd bemutatjuk őket. De mi történt? A félelem miatt nem mertük mi magunk elővenni és megmutatni a képeket. Vártuk, hogy jöjjön valaki, de senki nem jött, senkit nem érdekelt. A barátomnak Németországba voltak beadva az iratai, és amikor elment, magával vitte a filmeket, arra gondolva, hogy talán ott nyilvánosságra hozza a forradalomról készült képeket. De ott sem érdekelte őket. Most viszont láttam az interneten, hogy kérdezik, kinek vannak még fotói a forradalom idejéből. Félvállról odavetettem, hogy nekem van néhány képem. Eljött valaki Kolozsvárról, és odaadtam neki a filmeket. Hetvenkét fotó került fel az internetre, és láttam, hogy nagy visszhangjuk volt” – mondta Laszlo Turak.

A felvételek értékes tanúságtételei annak, milyen volt Temesvár hangulata a népfelkelés idején, valamint annak is, milyen nyomokat hagytak maguk után az elnyomó erőkkel való összecsapások. Ma mindez talán természetesnek tűnik, ám akkoriban korántsem volt egyszerű fényképezőgéppel járni az utcán. Az emberek nem voltak hozzászokva ahhoz, hogy lefényképezzék őket, a félelem volt az uralkodó érzés.

„December 22-éig készültek ezek a képek. Ami igazán érdekes, az a félelem. A félelem bennünk volt. Nem tudtuk, ki fog győzni, és mi lesz a vége. Mindenki félt. Kivétel nélkül mindenki. Ceaușescu akkor Iránban volt, éppen visszatérőben az országba. Volt nálam egy kis rádió, azzal mentem ki az Operatérre. Körém gyűlt mindenki, hogy hallgassa a híreket. Sokkal több fotót is lehetett volna készíteni. Sajnos a félelem miatt nem érezhettük magunkat szabadnak, nem mozoghattunk szabadon, nem lehetett beállított képeket készíteni. Egyszerűen nem lehetett. Volt egy másik gond is: nem lehetett filmet kapni, mert az üzletek zárva voltak. Ráadásul csak nappal tudtunk fényképezni, nem volt vakunk – messze nem volt olyan egyszerű, mint manapság” – tette hozzá Turak.

Laszlo Turak, aki abban az időben az AEM mérnöke volt, a forradalom napjaiban Temesvár utcáin tartózkodott, és elmondása szerint rendkívüli pillanatokat élt át.

„December 16-án, a forradalom első napján ünnepeltem a születésnapomat. Este tíz óra körül, miután a vendégek hazamentek, kiabálást hallottunk. Megdöbbentünk: mi történik? Aztán megláttuk a közeledő tömeget. Így kezdődött – mondjuk úgy – a nagy forradalom. December 17-én reggel bementem dolgozni. Azonnal eligazítottak bennünket, hogyan viselkedjünk, mit tegyünk, különösen azért, mert mi az AEM-nél Clinceni számára is dolgoztunk, rakétákat gyártottunk, volt egy különleges részleg. Fegyvert kaptunk, és különböző pontokon kellett őriznünk a gyárat. December 17-én este, amikor hazamentem a munkából, kimentünk a belvárosba. Természetesen addigra már katonai kordónok zárták le a területet, és nem engedték be az embereket” – idézte fel Turak.