Dixie Krauser, Románia egyik legnagyobb basszusgitárosa: „Az a »megtiszteltetés« ért, hogy egy év és négy hónapon át részt vehettem a Duna–Fekete-tenger-csatorna építésében.”

Dietrich (Dixie) Krauser (66 éves) 1974-ben, nem sokkal a temesvári Pro Musica együttes megalakulása után csatlakozott a zenekarhoz. Húszéves szünetet követően – amely idő alatt megpróbált megszökni az országból, elfogták, a Duna–Fekete-tenger-csatorna építésén dolgozott, majd kivándorolt, és Németországban épített zenei karriert – ismét csatlakozott Ilie Stepanhoz, aki újjászervezte a Pro Musicát.

Dixie Krausert Románia egyik legkiemelkedőbb basszusgitárosaként tartják számon. A temesvári Freidorf városrészben született (amely egykor sváb telepesek lakta falu volt), és amely leginkább arról ismert, hogy itt született 1904-ben Johnny Weissmüller, a legendás Tarzan megformálója. Érdekesség, hogy a Krauser család rokonságban állt a Weissmüller családdal.

Dixie Erlend Krauser testvére, aki a Phoenix együttes tagja volt. Őt Nicu Covaci 1977-ben titokban, Marshall hangfalakba rejtve csempészte ki Romániából.

Dixie is szerette volna követni bátyját, Erlendet, ám a Jugoszláviába történő szökési kísérlete kudarcba fulladt. Emiatt a katonai szolgálata alatt egy év és négy hónapot kellett a „csatornánál” dolgoznia. 1985-ben kivándorolt, azóta Németországban él, ahol számos zenei projektben vesz részt. Valahányszor a Pro Musicával koncertje van, hazautazik Romániába.

Dixie Krauser rendkívül sokoldalú zenész. Nincs Facebook-fiókja, okostelefont sem használ – a mai napig egy régi nyomógombos készüléke van. A hétköznapi problémák egyáltalán nem foglalkoztatják. Mindig is megvolt a saját világa, amelynek középpontjában a zene áll.

– Mi a Krauser család története?

– A családom története tulajdonképpen a bánsági svábok története is. Az őseim is Ulm környékéről származnak. Nem volt alkalmam mélyebben kutatni a családfát, de a nagyapámról többet tudok. Sofőrként és autószerelőként dolgozott az Azur gyárban. Viszont szeretnék elmondani valami sokkal érdekesebbet. A szüleivel együtt Freidorf környékére költözött, majd később Amerikába ment. Uruguayt és Paraguayt járta, mert aranyásó volt. Néhány évet töltött ott.

– És talált aranyat?

– Nem eleget. Mert ha igen, valószínűleg ott maradt volna. Kérdeztem a kalandjáról, de nem volt kedvenc témája. Nem szeretett róla beszélni. Úgy tűnik, valami nagyon mély nyomot hagyott benne, de hogy mi történt, azt nem tudom, mert erről soha nem beszéltünk. Amikor meghalt, én tizenhat éves voltam.

– Tehát Freidorfból származik, onnan, ahol Johnny Weissmüller, Tarzan is született.

– Több is volt ennél. A nagyanyám, akinek leánykori neve Frombach volt, rokonságban állt a Weissmüller családdal. Nem elsőfokú unokatestvérek voltak, de rokonok igen. Freidorfban szinte mindenki valamilyen módon rokonságban állt egymással. Sok Weissmüller család élt ott. Gyerekként szerettem a Tarzan-filmeket, de soha nem kezdtem azzal dicsekedni, hogy rokonságban állok a híres Johnny Weissmüllerrel. Nemcsak Tarzan volt: ő volt az első ember a világon, aki 100 méteres gyorsúszásban egy percen belüli időt úszott, és ötszörös olimpiai bajnok lett. Sajnos itt nem becsülik meg eléggé ezt az embert. Mindenféle történeteket találtak ki a házáról, amelyet lebontottak. Nos, a mi házunkat is lebontották, a helyére pedig egy lakóház épült.

– Úgy tudom, elég jómódú család voltak…

– Nem tudom, hogy gazdagok voltunk-e, de normálisan éltünk. A háború után a Krauser családnak volt egy üzlete a Traian téren. Ott jelmezeket és korhű ruhákat lehetett kölcsönözni különböző rendezvényekre, ünnepségekre, álarcosbálokra, valamint színházi és operai előadásokhoz.

Miért nem próbálkozott többé az egyetemmel?

– Honnan ered a zene iránti vonzalma, és miért választotta a zenei líceumot?

– Édesapám, Rudolf Krauser hegedűművész volt, emellett trombitán, gitáron és brácsán is játszott. Brácsatanárként is dolgozott. Egész életét a zenének szentelte. Fiatal korában klubokban muzsikált, később a Filharmóniánál dolgozott. Miután Németországba költözött, egy középiskolában tanított, és a bánsági svábok kórusának karnagya lett.

Otthon zongoránk is volt, mert édesanyám is sokat zongorázott. Nem hivatásos zenész volt, hanem óvónő. Dolgozott a Temesvári Rádiónál is, a német nyelvű műsor riportereként. Mielőtt Németországba költözött volna, egy temesvári német nyelvű óvodában dolgozott óvónőként.

Én a zenei líceumba jártam, nem a német iskolába. Csak az első négy osztályt végeztem Freidorfban német nyelven, utána az Ion Vidu Zenei Líceumba kerültem.

Elsőként milyen hangszeren tanult meg játszani?

Trombitával kezdtem. Akkoriban a bánsági svábok körében szinte hagyomány volt, hogy valamilyen fúvós hangszeren tanuljanak. Később nagybőgőre váltottam, és annál is maradtam, mert sokkal jobban megszerettem. A trombitát egyáltalán nem kedveltem. A zenei líceum után felvételiztem a kolozsvári Konzervatóriumba. Egy helyre tizenkét jelentkező jutott az ország minden részéből. Azt mondták, hogy nagyon jó vagyok, de abban az évben „a sajátjaikat” veszik fel. Többé nem próbálkoztam az egyetemmel, mert egyébként is másféle zenét szerettem volna játszani, bár a szimfonikus zenét a mai napig nagyon szeretem.

Ekkor már a Pro Musica tagja volt?

Már jó ideje a Pro Musicával játszottam. Tizennégy éves koromtól Ilie Stepan zenekarában zenéltem. Először a bátyám (Erlend Krauser) csatlakozott a zenekarhoz. Én 1974-ben kerültem a Pro Musicába, amikor az egyetemen próbálták a „Creanga de cireș” című folkoperát. Ez volt a Pro Musica első, folkos időszaka.

Hogyan került a Pro Musicába?

Ilie Stepan írt egy folkoperát, amelyhez szüksége volt vonós hangszeresekre. Ahogy már mondtam, először Erlendet hívta, hogy hegedüljön. Aztán arra gondolt, milyen jól szólna egy nagybőgő is. Így kerültem én is a zenekarba. A Pro Musica első komoly időszaka a folkkorszak volt. Ezt követte a folk-rock időszak, majd amikor Ilie befejezte a Progresiv TM-et, elkezdtük a rockos Pro Musicát. Közben Erli átigazolt a Phoenixhez.

Egy sikertelen szökési kísérlet

A bátyja, Erlend Krauser, aki szintén ismert zenész, a legendás Phoenix tagja volt, de korábban a Pro Musica zenésztársa is. Mondhatjuk, hogy ugyanazt az utat járták?

Ő egy évvel idősebb nálam. Már első osztályban elkezdett zenét tanulni, mert hegedűt és zongorát már akkor lehetett tanulni. Én csak ötödik osztályban kezdtem trombitázni. Zenekarokban azonban együtt kezdtünk játszani. Voltak hangszereink, eleinte egy orosz rádiót használtunk erősítőként. Később kaptunk egy rendes erősítőt. Jimi Hendrix zenéjén nőttünk fel. Megszereztünk egy lemezt a híres „Red House” bluesszal, és azt hallgattuk, majd utána játszottuk. El lehet képzelni, hányszor forgott az a lemez.

1977-ben Erlend Krauser illegálisan hagyta el Romániát, Nicu Covaci Marshall hangfalaiba rejtőzve. Megérezte ennek a következményeit?

Miatta nem volt semmi problémám. Még kihallgatásra sem hívtak be. Nekem a saját szökési kísérletem miatt lettek gondjaim. Néhány hónappal Erlend távozása után én is megpróbáltam elmenni. 1977 novemberében próbáltam átszökni, de elkaptak. Nagyon hideg volt, ráadásul eltévedtünk, és egy mocsárban kellett elbújnunk, mert kutyákat engedtek ránk. Nem túl kellemes érzés, amikor egy géppuska csöve néz rád, és valaki azt ordítja: „Állj, mert lövök!” Szárazföldön akartam Jugoszláviába jutni. Ha úszva próbálkozom, biztosan átjutok. Akkoriban nagyon jó úszó voltam.

Milyen következményei lettek a Romániából való szökési kísérletnek?

Az a „megtiszteltetés” ért, hogy egy év és négy hónapon át részt vehettem a Duna–Fekete-tenger-csatorna építésében. Nem ítéltek el, mert éppen a belgrádi emberi jogi konferencia idején próbáltam megszökni. Abban az időszakban, ha elfogtak, nem ítéltek börtönre. Akkor tizenegyedikes voltam, és visszaengedtek az iskolába. Amikor azonban befejeztem, bevonultattak katonának, és büntetésből a csatornához vezényeltek.

„A csatornán zenekart alapítottam”

Milyen volt az élet a csatornánál?

A tisztek és altisztek többségét fegyelmi okokból helyezték oda – alkoholizmus vagy más problémák miatt. Az biztos, hogy senkinek sem volt kedve ott lenni. Sem nekünk, sem azoknak, akik felügyeltek bennünket. Egy telet végigdolgoztunk. Amikor szabadságra hazajöttem, szerettem volna újra Ilie Stepannal játszani. De két hangot sem tudtam lefogni: a csákánytól és a lapáttól teljesen tönkrementek a kezeim. Akkor értettem meg, hogy ez nem nekem való.

Amikor visszamentem a csatornához, mondtam a többieknek, hogy vannak hangszereim, gitárjaim, és megkérdeztem, nincs-e kedvük zenélni. A katonai egységek között rendszeresen rendeztek zenei versenyeket. Volt ott egy fiú, aki Sorin Tudoran (a Cromatic együttes alapítója) tanítványa volt. Neki is volt néhány hangszere. Így alakítottunk egy zenekart a csatornánál. Sok egységgel versenyeztünk, és mindegyiket megnyertük. Jutalmul eltávozásokat kaptunk.

Hol állomásoztak?

Valea Seacăban, Murfatlar közelében. Jó vidék volt… bort mindig lehetett szerezni. De máig csodálkozom, hogy az a csatorna egyáltalán működik. Ha mindenki úgy dolgozott, mint mi… Valójában két „csatorna” volt. Az első Gheorghe Gheorghiu-Dej idején épült, oda a Nemzeti Parasztpárt híveit vitték. Ott egészen más rendszer volt, szinte koncentrációs tábor. A mi időnkben ennek már semmi köze nem volt a valódi katonasághoz, még ha hivatalosan katonai egység is volt. Barakkokban laktunk, és ez volt a legrosszabb. Két telet töltöttünk ott. Dobrudzsában, amikor feltámad a szél, minden résen befúj. Azok a viskók szó szerint remegtek.

Tanult valamit a katonaságban?

Az nem is katonaság volt. Inkább arról szólt, hogyan boldogulj. Hogyan éld túl. Hogyan találd meg a módját annak, hogy minél kevesebbet kelljen dolgoznod. Bizonyos értelemben elvesztegetett idő volt. Másfelől viszont az ember később az életben kerül nehéz helyzetekbe, amikor azt mondja: „Milyen rosszul megy most minden.” Ilyenkor eszembe jut, milyen volt a csatornánál, és hogy azt is túléltem. Minden helyzetből lehet valami pozitívat is kihozni. Összességében nem volt kellemes időszak, de mivel zenéltünk és volt saját zenekarunk, sokkal jobban jártunk, mint sokan mások.

„Németországban két évig a Phoenixben játszottam”

Mit csinált, miután leszerelt a katonaságtól?

Egyből belevetettem magam a rock’n’rollba. Akkor kezdődött a Cenaclul Flacăra időszaka. Az egyetemre már nem jelentkeztem újra, mert addigra már beadtam a kivándorlási papírjaimat, és végül el is mentem.

Mennyi idő telt el a kérelmek beadása és a kivándorlás között?

Három év. Voltak, akiknek gyorsabban ment, ha fizettek. Én nem akartam fizetni. Őszintén szólva nem is siettem, mert zenéltünk, és jól éreztük magunkat. Lehet, hogy mások jobban siettették volna a távozásomat. Különböző módszerekkel próbálták megnehezíteni az életemet, de erről nem szeretnék beszélni. Nem akarok politikába bonyolódni.

Mikor sikerült végül Németországba költöznie?

1985 decemberében.

Mivel kezdett foglalkozni Németországban?

Folytattam a zenélést. Rögtön az elejétől kezdve. Semmi mást nem csináltam, csak zenéltem. Először Freiburgban éltem a feleségemmel, aki már korábban kiköltözött. Különböző zenészekkel játszottam, de a célom az volt, hogy Hamburgba költözzek. Néhány hónap múlva ez meg is történt, és Hamburgban számos zenekar tagja lettem.

Az első együttes egy punkzenekar volt, a Die Toten Hosen stílusában. Két koncert után a Sony szerződést ajánlott nekünk egy lemez elkészítésére. Később Jack Bruce dobosával is játszottam, és több zenekarral is sikereket értünk el Észak-Németországban. Az egyik ilyen formáció a Flying Wood volt, amelyet Tavi Iepan, Peta Albert, Nick Krakowski és én alapítottunk.

Akár tizenhét zenekarban is játszhattam volna, ha lett volna rá időm és kedvem, de végül négy-öt együttesben zenéltem egyszerre. Hamburg szinte valamennyi klubjában felléptem – a nagyokban is, ahol egykor a The Beatles játszott, és a kisebbekben is.

Kielben Nicu Covacival zenéltem, amikor újjászervezte a Phoenixet. Két évig voltam a Phoenix tagja. A bátyámmal is megpróbáltunk közös zenekart alapítani, de nem sikerült. Neki más tervei voltak, főként stúdiómunkával foglalkozott. Tíz éven át tanítottam is: zongorát, gitárt és basszusgitárt.

„Rájöttem, hogy Romániában semmi sem változik”

Eljött a romániai forradalom. Reménykedett?

A forradalom idején édesanyám még Temesváron élt. Édesapám már Németországban volt, a szüleim régóta elváltak. A nagymamám, a nagybátyám és a nagynéném azonban még Romániában éltek. A telefonvonalak nem működtek, semmit sem tudtunk arról, mi történik. Ebben a bizonytalanságban nem tudtam örülni.

A feleségemmel a hamburgi televíziónál dolgoztunk. Nagyon sok videófelvétel érkezett Romániából, amelyeket le kellett fordítanunk. Egy alkalommal megjelent egy Romániából küldött hölgy, aki egészen mást fordított, mint ami a felvételeken elhangzott. Figyelmeztettem, hogy nem ezt mondják ott. Azt válaszolta, hogy ő „televíziós nyelvezetet” használ. Akkor értettem meg, hogy küldetésben van, és hogy Romániában valójában semmi sem változik. Ez elgondolkodtatott. Reméltem, hogy jobbra fordulnak a dolgok.

Most, huszonhat év elteltével, valóban sok minden megváltozott. De nagyon lassan. Nem járok túl gyakran Romániába, nem itt élek, csak koncertekre jövök. Ez az én világom. A zenészek másként működnek. Nekem mindegy, hol játszom. Ha a csatornán tudtam zenélni, akkor Kínában is tudok, vagy bárhol a világon.

Visszatért régi temesvári szerelméhez, a Pro Musicához…

Először azért jöttem vissza Temesvárra, hogy Ilie Stepan Stepan Project nevű projektjében játsszak. Az első közös munka az „Undeva în Europa…” album volt. A „Sensul vieții” lemezen már a projekt tagjaként szerepeltem, a harmadik albumon, a „Lumina” címűn pedig már a zenekar hivatalos tagja lettem.

A Pro Musica húsz év után alakult újjá. Pontosabban újra koncertezni kezdett, mert hivatalosan soha nem oszlott fel. Csupán hosszabb szünetet tartott. Az elmúlt két évben nagyon sok fellépésünk volt, és remélhetőleg még sok lesz.

„Már nincsenek rokonaim Romániában, csak a barátaimhoz jövök”

Milyen gyakran jár Temesvárra?

Valahányszor fellépésünk van. Már nincsenek rokonaim Romániában, csak a barátaim miatt jövök. Németországban is több zenei projektem van. Van még egy zenekarom egykori tanítványommal, a szintén temesvári Cristian Bettendorffal. Az együttes neve Darkness Light, és kiadtunk egy hard rock albumot, amely jól fogy az interneten.

Mit gondol a mai romániai zenéről?

Nem tudom, mert nem hallgatom. Nem követem, ezért nem is szeretnék véleményt mondani. De Romániában mindig is született jó zene. Egy bizonyos szint fölött már ízlés kérdése az egész. Eric Clapton is három bluesakkordot játszik, mégis rendkívül kifinomult. Nem kell mindennek bonyolultnak lennie.

Sokan azt mondják, hogy a blues egyszerű, de nekem erről nagyon határozott véleményem van: a blues az egyik legnehezebb műfaj. Három akkordra épül, de ha nincs bennük érzés, egyszerűen nem szólnak jól. A bluesban a hangulat a legfontosabb. Ha megvan benned, jól fogsz játszani.

A bátyámmal tizenkét-tizenhárom éves korunkban bluesszal kezdtük. Később jöttek a jazz-, rock- és blueszenészek. De soha nem voltak bálványaim a zenében. Ha túl sokat hallgatsz valakit, akit csodálsz, akaratlanul is elkezded utánozni. Én ezt ösztönösen elkerültem.

Életrajz

Név: Dietrich (Dixie) Krauser

Születési idő és hely: 1959. szeptember 27., Temesvár

Családi állapot: nős, egy fia van

Pályafutás: Első zenekara a Pro Musica volt, amelyhez már 14 évesen csatlakozott. A forradalom után Ilie Stepan oldalán a Stepan Project tagja lett, majd ismét a Pro Musica tagjaként folytatta pályafutását.

1985 óta Németországban a következő együttesekben játszott: Transylvania Phoenix, Cold Sweat, K.P.K.L.M. Blues Band, Flying Wood, Darkness Light.

Németországban tíz éven át zongora-, gitár- és basszusgitár-oktatóként is dolgozott.

2016 óta a Stepan Project Blues Foundation tagja is.

Lakóhely: Augsburg, Németország.