Ilie Stepan zenész, a „Timișoara” című dal – az 1989-es forradalom himnusza – szerzője, Románia egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő rockzenésze. Gitárosként egyben a temesvári Pro Musica együttes vezetője is, amely 1973-ban alakult.
1989. december 20-án Ilie Stepan, hosszú hajjal és szakállal, a Pro Musica frontembereként megjelent a Temesvári Opera erkélyén.
– Nem félt?
– Ilie Stepan: Leírhatatlan őrület volt azokban a napokban Temesváron, amely az első kommunizmustól szabad városnak nyilvánította magát. Az emberek már nem tudták elképzelni, hogy tovább éljenek Ceaușescu diktatúrája alatt, noha ő még nem menekült el, és senki sem tudta, mi fog történni. Kezdetben legyőztem az önfenntartási ösztönömet. December 20-ról 21-re virradó éjszaka azonban már féltem. Én voltam a Pro Musica vezetője. Aznap este két betiltott dalt játszottunk az erkélyen: a „Deșteaptă-te, române!” és a „Hora Unirii” című dalokat. Ez volt életem egyik legfelemelőbb pillanata! Egy barátomtól kölcsönkértem egy gitárt. Még mindig diktatúra volt hatalmon, de a város már szabad volt! Ha Nicolae Ceaușescu nem bukik meg, engem vittek volna el elsőként, mert én voltam a legismertebb ember az erkélyen. Egy hónappal korábban még koncertet adtam az Olimpia Sportcsarnokban. Akkoriban senki sem tudta, kik voltak Lorin Fortuna és Claudiu Iordache, a forradalom erkélyről irányító vezetői.
– Az utcákon is ott volt a felkelés napjaiban?
– Nem voltam kint, de pontosan tudtam, mi történik. Láttam, mi zajlik Tőkés László körül. Akkoriban zeneterápiát tartottam a jebeli Pszichiátriai Klinikán, és mindig a Piața Maria téren keresztül közlekedtem. December 15-én, pénteken rengeteg embert láttam Tőkés háza előtt. Másnap ismét Jebelből jöttem vissza, nagyon meleg volt, ezért megálltunk egy teraszon meginni egy sört. Akkor már érezhető volt a feszült hangulat. Nem tudtam pontosan, mi történik. Egy ideig ott maradtam, de amikor megérkeztek a vízágyús járművek, úgy döntöttem, elmegyek. Nem voltam felkészülve az összecsapásokra. Végül gitárt ragadtam, és december 20-án felmentem a Temesvári Operába. Ehhez értettem, ezt tudtam hozzátenni. Mindenki azzal járult hozzá a forradalomhoz, amiben a legjobb volt. Volt, aki harcolni tudott, más beszélni. Én voltam az első művész az erkélyen. Lică Dolga dobossal együtt mentem fel. Tudtuk, hogy nagy kockázatot vállalunk.
– A következő napokban is visszatért az Opera erkélyére?
– Nem mentem vissza. Azon az éjszakán nem volt bátorságom hazamenni. Máshol aludtam, egy pszichiáter barátomnál bújtam el. Nem volt egyszerű helyzet. December 22-én sem mentem már vissza. Addigra egyértelművé vált, hogy a diktatúra összeomlott. Nem akartam érdemeket gyűjteni. Egyébként is teljes zűrzavar uralkodott.
– 1989 decemberének végén született meg a forradalom legendás himnusza, a „Timișoara”. Mi a története?
– A „Timișoara” című dal 1989. december 27-én született. A téma, a dallam és a refrén az én munkám, a szöveget pedig a barátom, Marian Odangiu írta. Azoknak a napoknak minden érzelmi töltése, az emberek reakciója, minden belekerült ebbe a szerzeménybe. Százezer ember énekelte és kiáltotta együtt, hogy „szabadság”. A dal tíz-tizenöt perc alatt készült el. Ez az egyetlen szerzeményem, amelyen ma sem változtatnék semmit. Úgy tökéletes, ahogy van – érzésében, hangulatában. Felhívtam Odangiut telefonon, és elénekeltem neki a dallamot. December 30-án találkoztunk, ő még néhány apró javítást végzett a szövegen, és kész is volt a dal. 1990. január 8-án rögzítettük a Bukaresti Televízió stúdiójában, amely akkor az ország legmodernebb hangstúdiója volt. A Pro Musica akkori énekese Mario Florescu volt. A „Timișoara, Timișoara” refrén feléneklésére hat ejtőernyőst is meghívtunk, akik a televízió épületét őrizték. Emlékszem, hogy akkoriban csak jelszóval lehetett közlekedni a TVR székházában. Mindenütt gittszag terjengett, mert éppen cserélték a golyóktól betört ablakokat. Az ejtőernyősök csak kíváncsiságból néztek be, mi pedig megkértük őket, hogy énekeljenek velünk. Fáradt, hétköznapi hangjuk volt, de teljes átéléssel énekeltek.
– Nem sokkal később a Pro Musicával már az első, a kommunizmus bukása utáni rockkoncerten is felléptek.
– Ha jól emlékszem, a koncertre 1990. január 20-án került sor a Sala Palatuluiban. Hat együttest hívtak meg: minket, a Holografot, a Compactot, az Irist, valamint még két temesvári zenekart, a Cargót és az Abrát. Óriási siker volt.
– Karánsebesen született. Mikor került Temesvárra?
– Karánsebesen mindössze egy évig laktam. Ezután Lugojra költöztünk. 1961-ben érkeztünk Temesvárra, éppen akkor, amikor iskolába kezdtem járni. A szüleim miattam költöztek ide. Egyetlen közös gyermekük voltam, bár édesapám első házasságából van egy féltestvérem. Apám úgy gondolta, hogy Temesvár nagyváros és egyetemi központ, ezért itt jobb jövő várhat rám. Sajnos az elképzeléseikből nem sok valósult meg, mert én beleszerettem a zenébe.
A pályakezdés
– Valakitől örökölte a zenei hallását?
– Mindkét szülőm kiváló zenei hallással rendelkezett. Édesanyám nagyon szépen énekelt, édesapám pedig fiatal tisztként a temesvári Fabric városrész Speranța templomi kórusában énekelt. Apai nagyapám még az első világháború előtt kivándorolt Amerikába. Detroitban egy autógyárban dolgozott, esténként pedig dudán játszott az ott élő románoknak. Végül visszatért Romániába.
„Felsepertük az udvart, cserébe beengedtek a moziba”
– Mikor szeretett bele igazán a gitárba?
– Számomra – és a nemzedékem sok más tagja számára is – a végső lökést a „The Young Ones” (1961) című film adta, Cliff Richard és a The Shadows főszereplésével, amelyet akkoriban Románia mozijaiban is vetítettek. Kilenc-tíz éves lehettem. Akkor történt a fordulópont. Akkor éreztem először, hogy ez lesz az én utam. Még nagyon fiatal voltam, de a film után hazamentem, és megkértem a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy gitárt.
– Hol látta először a „The Young Ones”-t?
– Temesváron. A Bălcescu téren lévő Victoria moziba jártam. Amikor különösen népszerű filmeket vetítettek, mi gyerekek felsepertük az udvart, elvégeztünk mindenféle apró munkát, cserébe pedig ingyen beengedtek bennünket. Az első vagy a második sorban ültünk, mint a Charlie Chaplin-filmekben, hátraszegett nyakkal néztük a vásznat, mert óriási volt és nagyon közel volt hozzánk. A filmet rengetegszer megnéztem. A „The Young Ones” igazi szenzáció volt.
– Ki tanította meg gitározni?
– Adrian Popescu tanár úr, akinek a mai napig rendkívül hálás vagyok. Ő adta először gitárt a kezembe. Gitártanár volt. Két ikertestvér, Adrian és Dan Popescu érkezett Olténiából Temesvárra, és óriási sikerrel kezdtek gitárt tanítani. Nicu Covaci, Ladislau Herdina, a kiváló jazzgitáros Dan Ionescu – mindannyian náluk tanultak. Dan Popescu hozzánk járt magánórákat tartani.
„Pontosan oda akartam eljutni, ahová végül eljutottam”
– Gondolom, megfordult a fejében, hogy a Temesvári Zenei Líceumban tanul tovább.
– Nem, mégpedig egy egyszerű okból: ott egyáltalán nem tanítottak gitárt. Sőt, Romániában egyetlen állami intézményben sem lehetett gitárt tanulni, kizárólag magánórákon. 1989-ig a gitárt nem tekintették akadémiai hangszernek. Az egyetlen elérhető szakirodalom Maria Boeru „Metoda de chitară” című könyve volt, amit csak „pult alól” lehetett megszerezni. Kottákról pedig szó sem lehetett. Ma egy autodidakta számára minden egyszerű. Megnyitja a YouTube-ot, beírja, hogy „Jimi Hendrix”, és százféle előadást talál. Akkoriban bakelitlemezeket hallgattunk, azokból próbáltunk tanulni.
– Tudom, hogy a középiskolában lázadó természet volt, és többször félbe is szakította a tanulmányait.
– Először egy betegség miatt. Allergiás lettem a tollakra. Akkoriban ez még ismeretlen betegségnek számított. Emiatt elvesztettem egy tanévet, ami egyáltalán nem volt könnyű. Később egy nagy tekintélyű tanár, aki szívesen leselkedett a lányok szoknyája alá, egyszer kihívott a táblához. Nem készültem fel, és az egész osztály előtt megalázott. Akkor nem válaszoltam neki. Másnap azonban felszálltam a vonatra, elutaztam Bukarestbe, és egy teljes évig ott maradtam. A barátaimnál laktam és zenéltem. Attól a pillanattól kezdve elindultam azon az úton, amelyről úgy éreztem, hogy nekem való. Végül olyan zenész lettem, akinek Temesvár 2012-ben a díszpolgári címet adományozta.
– Milyen hatással volt önre a neves pszichiáter, Eduard Pamfil?
– Eduard Pamfil professzort, a temesvári pszichiátriai iskola megteremtőjét még középiskolás koromban ismertem meg. Rendkívül összetett személyiség volt: pszichiáter, filozófus, költő, esszéista és zenész. A két világháború között Párizsban végzett gitárkonzervatóriumot. Amikor meghalt, engem is felkértek, hogy búcsúbeszédet mondjak. Tőle tanultam meg igazán a klasszikus gitározás alapjait, rengeteget segített nekem.
„Lenyűgözve figyeltem az utcán a Phoenix énekesét”
– Úgy tudom, egy környéken lakott Nicu Covacival. Ő akkor már igazi sztár volt. Barátok voltak?
– A temesvári Piața Maria környékén laktam, ahol Nicu Covaci, Moni Bordeianu és a Phoenix többi tagja is élt. Nem voltunk barátok, mert idősebbek voltak nálunk. Covaci négy évvel idősebb nálam. Nem volt bátorságunk csatlakozni az ő társaságukhoz. Nekem megvolt a saját baráti köröm. Doru Iosiffal – aki később a Temesvári Nemzeti Színház színésze és a Pro Musica alapító tagja lett –, valamint Gelu Șvaițer operatőrrel és rendezővel nőttem fel. Persze kijártunk a Flora parkba, amikor a későbbi Phoenix tagjai – akkor még Sfinții néven – gitároztak. A koncertjeikre is rendszeresen elmentünk. Miután megnéztem a „The Young Ones” című filmet, szinte megbabonázva figyeltem az utcán Moni Bordeianut, a Phoenix énekesét.
– A Pro Musica előtt játszott más zenekarokban is?
– Három együttesem is volt. Az első a G-Boys, egy gyerekzenekar gitárokkal. Utána következett a Marțienii, ahol már három gitár és egy dob alkotta a felállást, majd a Rivoli Grup 4. Ott találkoztam hivatalosan is a zenei pályán Doru Eugen Iosiffal, aki az utcabeli, osztálytársam és padtársam is volt. A korhoz képest nagyon kreatív csapat voltunk: saját szerzeményeket és feldolgozásokat egyaránt játszottunk. Volt egy saját magam által átalakított gitárom: három elektromos gitárhúrral és három basszusgitár-húrral. A saját dalaink mellett Beatles-, The Kinks- és Animals-számokat is játszottunk.
– Hogyan született meg a Pro Musica?
– Éppen kémián ültünk – egy olyan tantárgyon, amelyet soha nem sikerült megértenem. Akkor tudtuk meg, hogy 1973. január 15-én, Mihai Eminescu születésnapján különleges iskolai rendezvényt szerveznek. Rögtön azt mondtam: a zenekarral készülnünk kell valamivel. Olyan műsort állítottunk össze, amely teljes egészében Eminescu műveire épült. Az első koncertet több temesvári középiskola diákjai számára rendezték meg a Pedagógiai Líceum dísztermében. Ekkor született meg a Pro Musica. Kezdetben Pro Musica Experimental Super Grup volt a nevünk, de hamar rájöttünk, hogy ez túlzás, ezért leegyszerűsítettük. Amit akkor játszottunk, talán folkzenének lehetne nevezni. Ezt a koncertet tekintjük a zenekar nulladik órájának. Akkor Liviu Butoi, Doru Apreotesei, Doru Piloș és Doru Iosif játszott velem, valamint egy kamarakórus is csatlakozott hozzánk. Ezután kezdtünk rendszeresen fellépni a Diákházban.
„Hatezer ember előtt koncerteztünk”
– Nagyon erősen indult a zenekar. Szinte azonnal Bukarestben koncerteztek.
– Így van. Már az első évben Bukarestbe hívtak bennünket. Sok helyen felléptünk, többek között a Cenaclul Flacăra rendezvényein is, az Ion Creangă Színházban.
– Kezdetben folkzenét játszottak, később azonban a Pro Musica a rock felé fordult. Hogyan történt ez a váltás?
– Ekkor már professzionális szinten kezdtünk zenélni. Fizető közönség előtt léptünk fel. Igazi koncertek voltak, olykor hatezer nézővel. Ott játszottunk az első pop-rock koncerten is a Polivalens Sportcsarnokban, annak avatásakor. 1975-től azonban szüneteltettük a Pro Musica működését, mert nagyon nehéz anyagi helyzetbe kerültünk. Főleg a hangszerek és a technikai felszerelés hiányzott. Arra jutottunk, hogy egy időre külön utakon kell folytatnunk, hogy pénzt keressünk. Mindenki más zenei projektekben játszott. Én a Progresiv TM együtteshez kerültem, ahol három évig maradtam. Aztán 1978 őszén Dixie Krauserrel elhatároztuk, hogy rockzenekarként újjászervezzük a Pro Musicát. Az új felállásban Dixie Krauser, Nicolae Krakovski, Ștefan Inczedi, Erwin Șarfulea, Zoltan Homoki és én játszottunk.
– Az évek során nagyon sok különböző nemzetiségű zenész fordult meg a zenekarban. Hogyan működött ez?
– Ez volt Temesvár igazi szellemisége. Soha senki nem mondott sértő szót a másik nemzetisége vagy vallása miatt. Minden teljesen természetesen működött. Mindenki a saját génjeit, temperamentumát és tehetségét hozta magával. Mindannyian hozzátették a maguk részét a Pro Musica történetéhez. A Bánságban az „egység a sokszínűségben” elve már jóval azelőtt működött, hogy divatos jelszóvá vált volna.
„Magyarországról és Jugoszláviából szereztük a zenéket”
– Milyen hatással volt önökre a nyugati zene?
– A nyugati zene, különösen a Magyarországról és Jugoszláviából érkező rock, óriási hatással volt ránk. 1966-ban került a kezembe az Omega egyik nagylemeze. Azt hittem, álmodom. Miközben minket a milicisták kergettek, hogy levágassák a hajunkat, az Omega tagjait igazi rockerekként láttam hosszú hajjal, fantasztikus külsővel. Zeneileg is rendkívül magas színvonalat képviseltek. Csodálkoztam, hogyan lehetséges ez, hiszen ők is egy szocialista országban éltek. De náluk egészen más volt a légkör. Így nőttünk fel. Temesvár mindig is az úttörő kezdeményezések bölcsője volt a zenében is. Sajnos Temesvár akkor is zavarta a központi hatalmat, és ma is zavarja, mert nyugati városként más elvek szerint működik. Itt dolgoznak az emberek, nem csak beszélnek.
– Hogyan jutottak hozzá a külföldi zenékhez?
– Temesváron ez nem volt különösebben nehéz. Ott volt az Ocska piac, a bolhapiac. Ide könnyebben eljutottak a lemezek, mint az ország más részeire. Bukarestbe a repülőgép-pilóták hozták a zenéket, Konstancára hajókon érkeztek. Mi főleg Magyarországról és Jugoszláviából szereztük be a lemezeket. Mindkettő szocialista ország volt, de ott a rockzenét szabadon lehetett játszani.
„A társadalom páriáinak számítottunk”
– Hogyan fogadta a zenei világ a Phoenix külföldre szökését?
– Voltak, akik örültek, hogy megszabadultak egy komoly konkurenciától. Én őszintén sajnáltam. A román rockzene sokat veszített velük. Ugyanakkor örültem is nekik, mert reméltem, hogy művészként jobb élet vár rájuk. Ha csak azért mentek volna el, hogy jobb csokoládét egyenek vagy jobb sört igyanak, az nem érdemelte volna meg a tiszteletemet. De nem ezért mentek.
– Önben nem merült fel, hogy elhagyja az országot?
– De igen, többször is. Még akkor is, amikor a Progresiv TM-ben játszottam. Voltak ilyen próbálkozások. Végül két dolog győzött meg arról, hogy maradjak: a feleségem, aki hallani sem akart a kivándorlásról, valamint a közönség. Egyszer egy fontos temesvári koncerten kaptam a nézőtérről egy különleges levelet. Nagyon szép üzenet volt. Akkoriban rengetegen hagyták el az országot. Mi azonban maradtunk, és tovább zenéltünk. A levél írója könyörgött, hogy én se menjek el, mert legalább mi még itt vagyunk, és az embereknek szükségük van a zenénkre.
– Tehát azért maradt, hogy továbbvigye a temesvári rock hagyományát?
– Pontosan ezért. A nyolcvanas évek elején a kommunista diktatúrában is akadt néhány értelmes ember, aki felismerte, hogy időnként ki kell engedni a gőzt abból a nyomás alatt álló kazánból. Az irodalomban is jelentek meg fontos regények. Az emberek olvasták őket, és azt kérdezték: hogyan jelenhetett meg ilyesmi? A zenében ugyanez történt: hagytak egy kis mozgásteret, hogy a kazán ne robbanjon fel. Később azonban ezeket a „biztonsági szelepeket” egyre ritkábban nyitották ki. A mai fiatalok talán azt hiszik, hogy mi szabadon zenélhettünk, hogy minden gondtalan volt. Egyáltalán nem így történt. A cenzúra folyamatosan ott lebegett fölöttünk. A dalszövegeket kegyetlen alapossággal ellenőrizték. A társadalom páriáinak számítottunk. Ugyanakkor tudták, hogy a rockzene ennek a nemzedéknek a hangja, és nem tudták egyszerűen betiltani. Szükséges rossznak tekintették.
„A legkeményebb cenzúra az Electrecordnál volt”
– Megfigyelte önöket a Securitate?
– Valószínűleg minket is figyeltek, de engem ez nem érdekelt. Teljesen a zenének éltem. Biztos vagyok benne, hogy a zenekarba is beépítettek valakit. Majd egyszer, ha lesz időm elolvasni a dossziémat, megtudom. Attól tartok, csalódni fogok. Csak remélni tudom, hogy nem azok közül került ki, akiket a legközelebbi barátaimnak tartottam. A próbáinkra rengetegen jártak. Közülük bárki lehetett a Securitate informátora.
– Hogyan működött a cenzúra a zenekarok esetében?
– Háromféle cenzúra létezett: a koncertcenzúra, a rádió és televízió cenzúrája, valamint az Electrecord cenzúrája. A koncertcenzúra volt a legenyhébb. Legfeljebb felfüggesztették a zenekart, ha valami történt. Minket is sokszor figyelmeztettek, rengeteg „sárga lapot” kaptunk. A következő szint a rádió- és televíziófelvételeknél működött. Ha valakinek gyanúsnak tűnt egy dal, elég volt egy telefon, és másnapra már eltűnt a műsorból. Letörölték a hang- vagy videószalagot. A legszigorúbb azonban az Electrecord lemezkiadónál alkalmazott cenzúra volt. Ha egy rendszerellenesnek minősített dal átcsúszott az ellenőrzésen, és tízezer lemez már elkészült belőle, azokat eladták, utólag nem lehetett visszahívni. Ezért ott működött a legkeményebb ellenőrzés.
„Ők nem értették a mitológiai szereplőket…”
– A Phoenix a népzene motívumaival talált kiutat a cenzúrából. A Pro Musica milyen utat választott?
– Mi a barokk világát választottuk. A cenzorok egyszerűen nem tudtak mit kezdeni a barokkal. Volt például egy előadásunk „Bevezetés egy barokk koncertbe” címmel. A párt tizenegyszer nézte végig, mielőtt végül betiltotta. Mindig találtak valami kifogást a szövegben, ezért állandóan át kellett írnunk. A barokk szimbólumrendszerét nem értették, ahogy a mitológiai alakokat sem.
– Ennek ellenére később ezek közül több dal is felkerült a lemezeikre.
– Néhány számot sikerült megmentenünk a „Bevezetés egy barokk koncertbe” című műsorból, és később becsempésztük őket a lemezekre. Ilyen volt például a „Proteusz mítosza” (Mitul Proteu). Proteusz egy mitológiai, barokk figura. Egy másik megmentett dal a „P madár” (Pasărea P) volt. Ez azért csúszott át könnyen, mert úgy is lehetett értelmezni, hogy a Phoenix madárra utal. Ők akkor már külföldön voltak, a zenéjüket pedig betiltották. Az analógia azonban teljesen véletlen volt. A barokk világ nem tartalmazott közvetlen rendszerellenes utalásokat. Így született meg 1986-ban a „Rockul baroc” album is. Voltak benne rejtett utalások, olyan gondolatok, amelyek sokat mondtak, de csak annak, aki értette a nyelvezetüket. Nagyon kifinomultan fogalmaztunk. Olyan volt ez, mint egy nemes szeszes ital. Megiszod, és nem érzed az erejét, mint egy rossz vodkáét. Fél litert is megiszol belőle anélkül, hogy észrevennéd, de amikor felállsz, rájössz, hogy teljesen lerészegedtél.
„A kommunista diktatúrát felváltotta a pénz diktatúrája”
– Miért szűnt meg a Pro Musica 1993-ban?
– A Pro Musica valójában nem szűnt meg. Egy zenekar életében idővel eljön a telítődés és a rutin. Mi azért álltunk le, mert mindenki más projektekben kezdett dolgozni. Én úgy éreztem, hogy eljött az idő a fúziós zene számára. Másfajta zenét is szerettem volna játszani, ezért létrehoztam a Stepan Projectet. Soha nem mondtam, hogy a Pro Musica feloszlott. Inkább pihenőre vonult. A negyvenedik évfordulón szerettünk volna visszatérni, de egy fontos zenésztársunk egészségi problémái miatt ezt el kellett halasztanunk. Végül 2014 októberében adtuk a visszatérő koncertet.
– Tizenegy éven át dolgozott egy háromlemezes fusion albumon. Nem túl hosszú ez az idő?
– A „Lumina” három CD-ből, egy DVD-ből és egy nyolcvan oldalas könyvből áll. Több tucat művész – zenészek, grafikusok, filmesek, fotóművészek és írók – működtek közre benne. Egyedülálló alkotás a román zenei életben, összesen több mint öt és fél órányi zenével. Ez zárja le a Stepan Project trilógiáját, a „Sensul Vieții” és az „Undeva în Europa…” után. Rendkívül hosszú és aprólékos munka volt: zeneszerzés, hangszerelés, előadás, felvétel és keverés. Az albumon archaikus népzenészek, különleges hangszerek – falevél, duda, cimbalom, koboz, tölcséres hegedű, fakalapács (toacă), tárogató, kaval –, népi énekesek, egyházi kórusok, a klasszikus zene kiváló szólistái, valamint folk-, pop-, rock-, jazz- és operaénekesek, továbbá elektronikus és számítógépes zenészek dolgoztak együtt. Romániában elsőként alkalmaztunk Surround 5.1 hangzást. Nem tudok hasonló projektről a világon, de nem szeretném azt állítani, hogy ez teljesen egyedülálló. George Enescu is egész életén át dolgozott – természetesen más léptékben – az „Oedip” című operáján.
– A temesvári Radio Vest zenei igazgatójaként jó zenéket sugározhatott. Nem kellett közben gyenge minőségű dalokat is lejátszani?
– A Radio Vest egyik tulajdonosa is voltam. Mint minden vidéki rádió, mi is reklámbevételekből éltünk. Bukarestből kaptunk hirdetéseket, de csak azzal a feltétellel, hogy az általuk előírt lejátszási listákat sugározzuk. Borzalmasak voltak! Ez egy burkolt módszer volt arra, hogy azt erőltessék, amit ők akartak. Teljesen kezdő előadók, olyan hangokkal, hogy az embernek kedve lett volna menekülni.
– Ön szerint hogyan lehetne rávenni az embereket arra, hogy minőségi zenét hallgassanak?
– Néhány napja taxiba ültem. A sofőr éppen egy Pink Floyd-albumot hallgatott. Meglepődtem. Olyan harmincéves lehetett. Megkérdeztem tőle, hogyan jutott el ehhez a zenéhez. Azt válaszolta: „Fogalma sincs, mennyi rossz zenét kellett végighallgatnom, mire rátaláltam ezekre a kincsekre.”
Sokan egyszerűen nem ismerik az alternatívát. Azt hiszik, hogy akiket folyamatosan játszanak a rádiók és televíziók, azok jelentik a zene csúcsát. Nem a nézettségért kellene harcolni, hanem az értékért. Óriási szégyennek tartom, hogy a közszolgálati televízió ugyanazért a közönségért versenyez, mint a bulvár- és manelecsatornák. Sajnos ezt nem lehet könnyen megváltoztatni, mert a háttérben nagyon erős, összefonódott pénzügyi és politikai érdekcsoportok működnek. Minden innen indul. Az ország és a nép, amelyre büszke vagyok, súlyos erkölcsi válságban él. Identitásválságban, a közöny válságában. Elfogadhatatlan, hogy amikor valakinek 25 százalékkal csökkentik a fizetését, tétlenül tűri, mint a vágásra váró malac. Még a demokratikus és törvényes eszközökkel sem él. A betegektől megvonják a gyógyszerekre szánt pénzt, a nyugdíjasok koldulnak és a szemétben keresgélnek. Sokszor magamat is hibáztatom, hogy én sem reagálok eléggé arra, ami körülöttünk történik.
Ilie Stepan
Születési idő és hely: 1953. november 24., Karánsebes, Krassó-Szörény megye
Családi állapot: Házas.
Tanulmányok és pályafutás
- Gitározni Eduard Pamfil neves pszichiáter irányításával tanult.
- Tagja volt a Pro Musica (1973–1993, 1975–1978 között szünettel; a zenekar 2014 októberében alakult újjá), a Progresiv TM (1975–1978) és a Stepan Project (1995–napjainkig) együtteseknek.
- A Pro Musicával megjelentette a „Rock nr. 9” (1981) című nagylemezt, valamint a „Rockul baroc” (1986) albumot.
- 1989-ben megkomponálta az 1989-es forradalom egyik himnuszát, a „Timișoara” című dalt.
- Több mint 90 filmhez és színházi előadáshoz írt zenét.
- A Stepan Project keretében elkészítette a „Sensul Vieții” trilógiát, amely a „Sensul Vieții”, az „Undeva în Europa…” és a „Lumina” albumokból áll.
- 1990 és 2000 között a temesvári Radio Vest zenei igazgatója volt.
- 2012-ben Temesvár díszpolgárává választották.
